Az azsúrzománc titkai

Ez a bejegyzés azért jött létre, mert 2020 nyarán olyan nagy megtiszteltetésben volt részem, hogy a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjas alkotója lettem, ami azt jelenti, hogy 2020 szeptemberétől 2023 szeptemberéig egy saját magam által megtervezett program szerint készítek alkotásokat és végzek ezekhez szükséges előzetes kutatásokat, készítek terveket, folytatok technikai kísérleteket.

A munkám első szakaszában egy régen elfeledett, rendkívül munkaigényes, nagy szakértelmet kívánó, de annál inkább figyelemre méltó technikával, az azsúrzománccal, másnéven plicque-á-jour technikával foglalkozom. A szeptembertől decemberig terjedő időszakban az alábbi programot vázoltam fel: „Az áttört zománc történeti előzményeinek kutatása: a Szent Korona díszítményei, a későbbi korokban volt-e példa az alkalmazására. A szecesszió kedvelt technikája volt az azsúrzománc és a magyar művészek figyelmet érdemlő módon alkalmazták a népi díszítőművészetünket ebben a művészettörténeti korszakban. Munkásságuk tanulmányozása lenne az első lépés a technikai kísérletek előtt.”

Miért éppen tűzzománc?

Az azsúrzománc történetének megismeréséhez egészen a kezdetekig kellett visszafejtenem a szálakat. A zománc az ötvösség több ezer éves díszítő anyaga. Vajon mi motiválta az ötvöst, hogy a fényes, csillogó fémet színes felületekkel díszítse? Ha belegondolunk a kőkori ember helyzetébe, talán választ kaphatunk erre a kérdésre. Az arany (1.kép), az ezüst és a réz elemi állapotban is megtalálható a természetben, tehát már elődeink is felfedezték ezeket a fémrögöket, valószínűleg kőeszközökkel elkezdték megmunkálni azokat. Ritkaságuk és csillogásuk ámulatba ejthette őket, az égitestek ragyogására, azok állandóságára emlékeztethette szemlélőjüket.

                                   1. kép: Termésarany

Hasonló lehetett a kötődés a drágakövekhez is. Az ókorban már megvoltak a technikai feltételek a két hűvös tapintású, időtálló, fényes és színes anyagból: a fémből és drágakövekből álló kompozíciók létrehozásához. A jól csiszolható és a piros szín számtalan színárnyalatát felvonultató gránátféleség, az almandin nevű ásvány (2.kép) foglalatba helyezésével olyan bonyolult díszítményekkel látták el az ékszereket, öltözékkiegészítőket, melyek a komponálás szempontjából a zománcozás előzményeinek tekinthetők. Az azsúrzománcnak ilyen típusú előzményére nem találtam példát.

2.kép: almandin kristály

A zománc alapanyagát tekintve tulajdonképpen üveg. Az ókorban már ismerték az üveg előállításának módszerét, és használták is a drágakövek helyettesítésére. Az első üvegszerű anyagokat Dél-Nyugat Ázsiában, illetve Mezopotámiában állíthatták elő az időszámításunk előtt 5-4.évezred táján. A tudományos feltételezés szerint az elsőüvegek a fémműves műhelyekben keletkezhettek, ugyanis az ércek olvasztásához nagyobb hőre van szükség, mint a kerámia kiégetéséhez és az így keletkezett üvegdarabokat használhatták később tudatosan. A kerámiakészítésnél az üveget, mint mázszerű bevonatot használták. A mázak előnye, hogy díszítő funkciójuk mellett vízhatlanná teszik a porózus szerkezetű kerámiát .

3-4.kép: Római üvegtárgyak

 A Mezopotámiában előállított alapüveg fő összetevője a kvarchomok és sótűrő növények hamuja volt. Innen került a technológia ismerete az ókori Egyiptomba is, ahol a színes üveglapocskákat a drágakövekhez hasonlóan megcsiszolták és foglalatba helyezték. Innen már csak egy műveleti lépés hiányzott a rekeszzománc létrejöttéhez, ez pedig az égetés, amikor az rekeszbe helyezett üveget megolvasztják. Hogy erre mikor került sor, az egy következő bejegyzésből fog kiderülni.

                                  5.kép: ásványokkal, üveggel, almandinnal díszített sasfibula

                    6. kép: Drágakőberakással díszített ékszer az ókori Egyiptomból