A rekeszzománc technika kialakulása

    Amint a korábbi bejegyzésben említettem a Mezopotámiában előállított alapüveg fő összetevője a kvarchomok és sótűrő növények hamuja volt. Innen került a technológia ismerete az ókori Egyiptomba is, ahol a színes üveglapocskákat a drágakövekhez hasonlóan megcsiszolták és foglalatba helyezték. Innen már csak egy műveleti lépés hiányzott a rekeszzománc létrejöttéhez, ez pedig az égetés, amikor az rekeszbe helyezett üveget megolvasztják.                                                     

Amint a korábbi bejegyzésben említettem a Mezopotámiában előállított alapüveg fő összetevője a kvarchomok és sótűrő növények hamuja volt. Innen került a technológia ismerete az ókori Egyiptomba is, ahol a színes üveglapocskákat a drágakövekhez hasonlóan megcsiszolták és foglalatba helyezték. Innen már csak egy műveleti lépés hiányzott a rekeszzománc létrejöttéhez, ez pedig az égetés, amikor az rekeszbe helyezett üveget megolvasztják.
Erre a lépésre i.e. 1700-as években került sor Egyiptomban, de ott a rekeszberakás technikája vált meghatározóvá.

Az ókorból a trák, a görög, a római és a kelta kultúrából maradtak fenn zománccal díszített tárgyak. A hordozóanyagok az idő előrehaladtával egyre változatosabbak lettek, az arany mellett megjelent a bronz és a vas is. A zománccal díszített tárgyak köre is egyre gazdagodik. Az ékszerek, vallásos céllal készült tárgyak mellett megjelennek a bronzedények, nyeles csészék, lószerszámok zománcozott díszítményekkel. A legjellemzőbb technika a rekeszzománc és a beágyazott zománc volt.

1. kép: A rekeszzománc felépítése: a szürke anyag a fém (ezüst, arany,bronz,vas), a kék anyag a zománc és a háttérlemez alatt az ellenzománc.

A klasszikus értelemben vett rekeszzománc technika (ami az azsúrzománc előzményének tekinthető) kialakulása az 1. századbeli Bizánci Birodalomban történt. A rekeszeket fémszalagok alkották, ezeket forrasztással rögzítették az alaplemezre, több lépésben feltöltötték színes zománcőrleménnyekkel egészen a lemezszalagok adta vastagságot, magasságot teljesen kihasználva és égetés után síkba csiszolták a felszínt. A csiszolást addig végezték egyre finomabb szemcsézetű anyagokkal, amíg finom selyemfényt kapott a zománc felülete. A technika fénykora a 9-10. század volt. A bizánci művek közül sok elpusztult a képrombolás során, de szép példái közül a magyar Szent Korona szerencsésen fennmaradt. A rekeszzománc technika Nyugat-Európában is elterjedt a keresztes hadjáratokban szerzett tárgyak révén, német és itáliai mesterek kezdték alkalmazni azt, a késő középkorban Velence és Limoges vált a zománcozás központjává.

2.kép: Rekeszzománc képlemez              3. kép: Süllyesztett alapú rekeszzománc medalion